Mondja kérem...!

Hivatali pályafutásom második évében, 1994 őszén abban a páratlan szerencsében volt részem, hogy Hunyadi Imre kollégámmal együtt részt vehettem egy kéthetes tanulmányúton holland testvérvárosunkban, Alkmaarban. Az „internship” programot a holland önkormányzatok szövetsége finanszírozta, nyilvánvalóan a kevésbé fejlett államok köztisztviselői, közalkalmazottai szakmai fejlődését elősegítendő – előttünk, ha jól emlékszem két dél-amerikai hölgyet látott vendégül az alkmaari önkormányzat.

A korra jellemzően az éjszakai tatai indulást és Budapestre felvonatozást követően egy húsz órás távolsági autóbusz úttal érkeztünk meg Amszterdamba, majd ezután egy további, majd’ egy órás vonatozás következett – és már Alkmaarban is voltunk, estére. Egy vendéglős házának az emeletén kaptunk szállást. Padlásszobám aprócska ablakán kikukucskálva éppen a Nagy Szent Lőrinc templomra láttam. 

A feladatunk az volt, hogy napi legalább nyolc órában az alkmaari önkormányzat és polgármesteri hivatal működését tanulmányozzuk. Komolyan mondom, hogy nagyon érdekes és gondolatébresztő volt számomra mindaz, amit a holland kollégákkal történt beszélgetések során hallottam, és valósággal megrészegített az az élmény, hogy a csupán néhány éve és Magyarországon (!) megszerzett angol nyelvtudásommal ilyen jól elboldogulok külföldön. Egy dolog azonban mindkettőnket, Imrét is és engem is egyre inkább frusztrált: itt vagyunk 1500 kilométerre Tatától, telnek-múlnak a napok, és még szinte semmit nem láttunk holland testvérvárosunkból, hiszen a szálláshelyünk legfeljebb két percre volt naphosszat tartó tanulmányaink helyszínétől, az alkmaari polgármesteri hivatal ódon épületétől.

Néhány nap után, szerencsére, ez a probléma is megoldódott. Miután sikeresen abszolváltunk egy amúgy meglehetősen elfogulatlan, jó hangulatú beszélgetést Alkmaar polgármesterével, Jaap Pop úrral, találkoztunk a város szürke eminenciásával, a jegyzővel, Henk Blokhuis úrral is. Szigorú, karakteres arcú és – mint később kiderült – jellegzetesen fanyar humorú, idősebb embert ismertünk meg a személyében. Ő is udvariasan kikérdezett minket addigi tapasztalatainkról, én pedig (ne feledjük, akkor még fiatal voltam és bohó), egy óvatlan pillanatban elpanaszoltam neki, hogy eddig még csak kirakat nézegetésre se volt időnk. A szigorú jegyző erre felpattant, és azonnal kiadta a parancsot, hogy akkor most indulunk várost (és kirakatokat) nézni! 

És úgy is lőn: körbevezetett minket Alkmaar gyönyörű történelmi belvárosában, sokat magyarázott, és időnként jelentőségteljesen rámutatott a jobb kirakatokra – nyilván, az én kedvemért. Már azt hittük, hogy vége a sétának, amikor egy pillanatra megállván, kollégámra tekintett, és száraz hangon azt mondta, hogy jól van, akkor most úgy folytatjuk a városnézést, hogy Imrének is meglegyen a maga „kirakat nézegetése”. És azzal betértünk a város – piroslámpás utcájába. Tudvalevő ugyanis, hogy a lányok Hollandiában gyakran a kirakatban ücsörögve várnak a kuncsaftokra…

Miután túlestünk ezen a (szigorúan vizuális!) kalandon, befejezésül beültünk egy kávéházba. Vártuk a felszolgálót. Ma is előttem van a kép, ahogy a szigorú, fanyar ember rákönyököl az asztal kerek márványlapjára, jelentőségteljesen rám néz, és tökéletes magyarsággal megszólal: „Mondja, kérem, mit iszunk most?” 

Egymásra néztünk Imrével, és döbbenten pislogtunk vissza az alkmaari jegyzőre: te jó ég, mi történt? Ez az ember beszél magyarul?!

Nos: hát nem! Blokhuis úr egész egyszerűen kedvét lelte abban, hogy néhány érdekes magyar szófordulatot elsajátítson, persze, tökéletes magyar kiejtéssel, hiszen úgy az igazi! Emlékszem még egy kifejezésre, amivel elkápráztatott bennünket (azóta sem hallottam ilyet külfölditől): SZOT-üdülő.

Tata és Alkmaar 1985-ben kötött testvérvárosi kapcsolatot, Henk pedig (ő kérte, hogy a keresztnevén hívjuk) 1972-től töltötte be jegyzői tisztségét, tehát már a mi felbukkanásunk előtt is bőven volt alkalma gyakorolni magát a magyar nyelvben. Okos, érdeklődő, művelt férfiúnak ismertük meg, aki a rossz nyelvek szerint, ha kellett, nagyon értett hozzá, hogy hogyan lehet az embereket levenni a lábukról. – Mi tagadás, velünk is ez történt…

A kép bal oldalán ballonkabátban Henk Blokhuis. A farmerdzsekis fiatalember Hunyadi Imre.

 

A kép jobb oldalán, pohárral a kezében: Henk Blokhuis.