Bevezető

1993. február 1-jén kezdtem dolgozni a tatai polgármesteri hivatalban. Akkor még úgy reméltem, hogy egy pár hónapos kitérő után – 1992 szeptemberétől 1993 januárjáig angoltanár voltam a Kőkúti Általános Iskolában – visszatérhetek „eredeti szakmámhoz”, merthogy az építéshatósági csoporthoz vettek fel, okleveles építőmérnökként. Néhány hónap hatósági munka után azonban kiderült, hogy nem az volt velem a szándék, hogy építési engedélyek kiadásával szolgáljam a közt, hanem az, hogy közvetlenül az akkori polgármester, Kerti Katalin munkáját segítsem. Tartsam a kapcsolatot a sajtóval és a civil szervezetekkel. Vegyek részt különféle önkormányzati rendezvények szervezésében. És, angoltudásomat is kiaknázandó: folyjak bele a város testvérvárosi kapcsolataiba.

Nagy kalandom Tata testvérvárosi kapcsolataival egy az asztalomra ömlesztett levélkupaccal indult. Modern kori Hamupipőkeként nekiálltam származási helyük szerint szétszortírozni az előző polgármester, dr. Fehérváry Géza íróasztal fiókjából származó borítékokat, leveleket, különféle iratokat. A nagyobb halmok azt jelezhették: no, itt már lehet valami komolyabb kapcsolat! Végül két vaskosabb köteg alakult ki a kezeim alatt, az egyik a hollandiai Alkmaarhoz, a másik a németországi Gerlingenhez kapcsolódott. 

Azóta huszonhét év telt el. Mára polcnyivá dagadtak azok az első levélhalmok, és a számuk is megszaporodott: Tatának jelenleg kilenc hivatalos testvérvárosa és egy úgynevezett visegrádi partnertelepülése van. A rájuk vonatkozó papírok egy plafonig érő szekrényt töltenek be a szobámban, és akkor még nem is vettük számba azt a rengeteg fájlt, dokumentumot és fényképet, amelyet a hivatali szerver őriz. 

A sajtó hasábjain, különféle internetes honlapokon, a közösségi médiában és a mindenkori képviselő-testületnek szóló éves előterjesztésekben rendszeresen beszámolok arról, hogy mi is a hozadéka ezeknek a kapcsolatoknak a város, a tataiak számára.  Az ilyen beszámolók műfaji sajátosságai és a nekik szánt terjedelmi keretek viszont a legritkábban teszik lehetővé, hogy elmeséljem: miért is nagy kaland immár több, mint két és fél évtizede napi kapcsolatban állni tíz európai település mindenféle rendű és rangú, életkorú, mentalitású lakóival.

Ez a blog terveim szerint arra szolgál majd, hogy a kedves érdeklődővel, aki időről-időre, vagy akár csak alkalomszerűen megtisztel figyelmével, megosszam azokat az élményeimet, amelyekre visszatekintve még egy szürke hétköznapon is azt gondolhatom: mekkora szerencse ért annak idején, amikor belefogtam – ama levélkupac szétszortírozásába!

Mondja kérem...!

Hivatali pályafutásom második évében, 1994 őszén abban a páratlan szerencsében volt részem, hogy Hunyadi Imre kollégámmal együtt részt vehettem egy kéthetes tanulmányúton holland testvérvárosunkban, Alkmaarban. Az „internship” programot a holland önkormányzatok szövetsége finanszírozta, nyilvánvalóan a kevésbé fejlett államok köztisztviselői, közalkalmazottai szakmai fejlődését elősegítendő – előttünk, ha jól emlékszem két dél-amerikai hölgyet látott vendégül az alkmaari önkormányzat.

A korra jellemzően az éjszakai tatai indulást és Budapestre felvonatozást követően egy húsz órás távolsági autóbusz úttal érkeztünk meg Amszterdamba, majd ezután egy további, majd’ egy órás vonatozás következett – és már Alkmaarban is voltunk, estére. Egy vendéglős házának az emeletén kaptunk szállást. Padlásszobám aprócska ablakán kikukucskálva éppen a Nagy Szent Lőrinc templomra láttam. 

A feladatunk az volt, hogy napi legalább nyolc órában az alkmaari önkormányzat és polgármesteri hivatal működését tanulmányozzuk. Komolyan mondom, hogy nagyon érdekes és gondolatébresztő volt számomra mindaz, amit a holland kollégákkal történt beszélgetések során hallottam, és valósággal megrészegített az az élmény, hogy a csupán néhány éve és Magyarországon (!) megszerzett angol nyelvtudásommal ilyen jól elboldogulok külföldön. Egy dolog azonban mindkettőnket, Imrét is és engem is egyre inkább frusztrált: itt vagyunk 1500 kilométerre Tatától, telnek-múlnak a napok, és még szinte semmit nem láttunk holland testvérvárosunkból, hiszen a szálláshelyünk legfeljebb két percre volt naphosszat tartó tanulmányaink helyszínétől, az alkmaari polgármesteri hivatal ódon épületétől.

Néhány nap után, szerencsére, ez a probléma is megoldódott. Miután sikeresen abszolváltunk egy amúgy meglehetősen elfogulatlan, jó hangulatú beszélgetést Alkmaar polgármesterével, Jaap Pop úrral, találkoztunk a város szürke eminenciásával, a jegyzővel, Henk Blokhuis úrral is. Szigorú, karakteres arcú és – mint később kiderült – jellegzetesen fanyar humorú, idősebb embert ismertünk meg a személyében. Ő is udvariasan kikérdezett minket addigi tapasztalatainkról, én pedig (ne feledjük, akkor még fiatal voltam és bohó), egy óvatlan pillanatban elpanaszoltam neki, hogy eddig még csak kirakat nézegetésre se volt időnk. A szigorú jegyző erre felpattant, és azonnal kiadta a parancsot, hogy akkor most indulunk várost (és kirakatokat) nézni! 

És úgy is lőn: körbevezetett minket Alkmaar gyönyörű történelmi belvárosában, sokat magyarázott, és időnként jelentőségteljesen rámutatott a jobb kirakatokra – nyilván, az én kedvemért. Már azt hittük, hogy vége a sétának, amikor egy pillanatra megállván, kollégámra tekintett, és száraz hangon azt mondta, hogy jól van, akkor most úgy folytatjuk a városnézést, hogy Imrének is meglegyen a maga „kirakat nézegetése”. És azzal betértünk a város – piroslámpás utcájába. Tudvalevő ugyanis, hogy a lányok Hollandiában gyakran a kirakatban ücsörögve várnak a kuncsaftokra…

Miután túlestünk ezen a (szigorúan vizuális!) kalandon, befejezésül beültünk egy kávéházba. Vártuk a felszolgálót. Ma is előttem van a kép, ahogy a szigorú, fanyar ember rákönyököl az asztal kerek márványlapjára, jelentőségteljesen rám néz, és tökéletes magyarsággal megszólal: „Mondja, kérem, mit iszunk most?” 

Egymásra néztünk Imrével, és döbbenten pislogtunk vissza az alkmaari jegyzőre: te jó ég, mi történt? Ez az ember beszél magyarul?!

Nos: hát nem! Blokhuis úr egész egyszerűen kedvét lelte abban, hogy néhány érdekes magyar szófordulatot elsajátítson, persze, tökéletes magyar kiejtéssel, hiszen úgy az igazi! Emlékszem még egy kifejezésre, amivel elkápráztatott bennünket (azóta sem hallottam ilyet külfölditől): SZOT-üdülő.

Tata és Alkmaar 1985-ben kötött testvérvárosi kapcsolatot, Henk pedig (ő kérte, hogy a keresztnevén hívjuk) 1972-től töltötte be jegyzői tisztségét, tehát már a mi felbukkanásunk előtt is bőven volt alkalma gyakorolni magát a magyar nyelvben. Okos, érdeklődő, művelt férfiúnak ismertük meg, aki a rossz nyelvek szerint, ha kellett, nagyon értett hozzá, hogy hogyan lehet az embereket levenni a lábukról. – Mi tagadás, velünk is ez történt…

A kép bal oldalán ballonkabátban Henk Blokhuis. A farmerdzsekis fiatalember Hunyadi Imre.

 

A kép jobb oldalán, pohárral a kezében: Henk Blokhuis.

Anyanyelvi vetélkedő - turpisságokkal

Az úgynevezett „szőgyéni anyanyelvi vetélkedők” máig tartó sorozata 2001-ben indult útnak, egy eredetileg talán egyedinek szánt alkalommal: a Csongrády Lajos Alapiskola diákjai számára Tatáról rendeztünk egy vetélkedőt. Utólag már bevallhatjuk, hogy a célunk ezzel a vetélkedővel nem igazán az volt, hogy úgymond „városunkat népszerűsítsük a szőgyéni diákok körében”, hanem inkább az, hogy arra érdemes szőgyéni gyerekeket egy kicsit dédelgethessünk Tatán. Merthogy a vetélkedő fődíja akkor és az azóta is, minden évben egy „hosszú hétvége Tatán”, a győztes négytagú csapat és felkészítő tanáruk számára. Halkan megjegyzem, itt is van egy kis turpisság a dologban: az a bizonyos „hosszú hétvége” általában 5-6 napig, csütörtöktől keddig tart…

De vissza a versenyhez! A Tatáról szóló vetélkedő olyan jól sült el, hogy a következő évben, években is sort kerítettünk rá. A téma ekkoriban egy-egy történelmi évfordulóhoz kapcsolódott. Hamar be kellett azonban látnunk, hogy nehezen tudjuk felmérni, vajon meddig terjedhetnek a szőgyéni diákok magyar történelemmel kapcsolatos ismeretei. Az iskolai oktatás keretei között jóval kevesebb tudásra tudnak szert tenni e téren, mint magyarországi társaik. Nem szerettük volna kényelmetlen helyzetbe hozni se a diákokat, se a tanáraikat azzal, hogy olyan feladatok elé állítjuk őket, amelyekre gyakorlatilag nem tudnak felkészülni, ezért egyre inkább az anyanyelvi játékok felé vettük az irányt – és ez már valóban tartós sikert aratott!

Az idén, 2020 tavaszán tartottuk volna a 20. vetélkedőt Szőgyénben, de mint annyi minden mást, ezt is ellehetetlenítette a koronavírus járvány. Persze, él bennünk a remény, hogy majd ősszel mégiscsak megrendezhetjük a versenyt, aminek a jelentőségét a leginkább az alábbi kép fejezi ki számomra. 

Nothart Erika igazgató-helyettes, magyar tanár a vetélkedő 15. évfordulójára készült pompás tortát tart a kezében. De nézzük csak meg jobban, mi látszik a kép hátterében, a tanterem falán! Jobbra Szlovákia zászlaja, bal kéz felől pedig egy angol nyelvtani táblázat... – Nos, igen. Azoknak a gyerekeknek, akik ebbe az iskolába járnak és részt vesznek a mi vetélkedőnkön egy ilyen, globalizálódó szlovák közegben kell megtanulniuk, megszeretniük, megtartaniuk a „kisebbségi” magyar nyelvet és kultúrát.

Továbbra is fenntartom: igenis jár nekik évről évre az a bizonyos „hosszú hétvégényi” dédelgetés Tatán!