Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld! Talán ez az első hazafias rigmus, amit minden magyar, akarva akaratlan, megtanul, talán iskolás kora kezdetén, talán korábban is. A kisgyerek, miközben ezt a népi kétsorost dünnyögi magában, és a mások által előrajzolt zászlót, esetleg a kokárdát színezgeti, valószínűleg csupán az élénk színeknek és a jól csattanó rímnek örül. Hiszen nem tudja még, hogy a nemzeti színek és az a hazának nevezett, bizonytalan határvonalú földdarab, meg minden, ami ezekhez kapcsolódik, miféle összetett, heves és gyakran felzaklató érzelmeket képesek kelteni az emberben – amikor felcseperedvén már képes valamit megérteni a világ dolgaiból. És különösen, ha sok évtized sokféle tapasztalatának súlya nyomja a vállát, ahogy mondani szokás.
Könnyek és eufória.
Mindkettővel bőven találkoztam az elmúlt évtizedek alatt. Erről mesélek most.
Hol a haza?
Régóta tartozom azzal, hogy valahogy megörökítsem – és mikor is tenném, ha nem most, Petőfi Sándor jubileumi évében, és élete nagy napjának évfordulójához közeledve – azt a semmibe tűnt, de általam azóta őrzött pillanatot, aminek valamikor az 1990-es évek első felében voltam tanúja Agostyánban. Egy gerlingeni csoportot kísértünk el a faluba, egy szép, nyárias délutánon. Kellemes program lesz, beülnek a kultúrházba és meghallgatják az agostyáni dalkör műsorát, utána kötetlen beszélgetés, és mehetünk is tovább – ez volt a terv. És így is történt. A vendégek elhelyezkedtek a nézőtéren, a dalkör felállt a színpadra és szépen elénekelte sváb dalokból álló műsorát. Siker, taps. De, persze, kikerülhetetlen volt a ráadás.
„Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.”
 |
| Agostyán, kultúrház, Baderék éppen takarásban. |
Ezt már a közönség is énekelte, Josef Bader és felesége is, ott, az első sorban, ha jól gondolom, a fenti képen éppen takarásban. És – sose felejtem el – a két idős embernek hullott a könnye. A Magyarországról egykor kitelepített svábok, akkor már megbecsült gerlingeni polgárok, Józsi bácsi és Tercsi néni, az agostyáni kopottas kultúrházban a Bognár Ignác által megzenésített Petőfi verssel siratták őslakukat, a piros-fehér-zöld magyar földet, amit életüket kettétörő fájdalommal kényszerültek odahagyni, sok-sok évtizeddel azelőtt. – Hol a haza?
 |
| Tercsi néni és Józsi bácsi egy más alkalommal, a városházán. (Vékony Ferenc és Frau Sellner között helyet foglalva.) |
Amit a cigány húz
B. úr komoly, megbecsült személyiség a csehországi Bystřicében, ami afféle „unokatestvér” települése Tatának, és amellyel egy visegrádi négyes együttműködés is összeköt bennünket. B. úrnak péküzeme és több, jól menő árudája van a városkában, és nem mellékesen személyes barátság köti a polgármesterhez. Így esett meg, hogy jó néhány évvel ezelőtt egy zimankós ősszel eljutott Tatára, mint a bystřicei delegáció tagja. Akár otthon is érezhette volna magát, hiszen neve, amit most csak kezdőbetűjével jelzek – egyértelműen magyar. Korábban annyit tudtunk meg róla, hogy felvidéki felmenői a történelem és a gazdasági kényszerűség hatására kerültek Csehországba. Emléküket jószerivel már csak ez a vezetéknév őrzi, és az idő rostáján fennakadt egy-két magyar szó. No de vissza a szép szálloda éttermébe, az üdvözlővacsorához, amelyen rangos gerlingeni vendégek is részt vettek. Talán inkább az utóbbiak kedvéért, a vacsorához zeneszolgáltatás is rendeltetett: „echte ungarische Zigeunermusik”. A barátságos gerlingeniek mosolyogva próbálták dúdolni a jól-rosszul előadott dallamokat, amiket a cigány húz.
 |
| B. úr bystřicei üzemében, tatai kóstolókkal |
Megmutatták
Egy réges-régi március 15-én, valamikor az 1990-es évek közepe táján, zsúfolásig megtelt a tatai művelődési ház színházterme. Nem „kivezényelt” közönség volt, nem kényszerűen „hivatalból” megjelentek, vagy zajongó iskolás csoportok. Mindenkit az őszinte érdeklődés hozott ide, az emberek többsége kifejezetten azért jött, hogy megtekintse egykori földijei, a szőgyéniek ünnepi műsorát. Valószínűleg nemcsak tataiak voltak jelen, hanem a környező településekről is érkeztek – erős várakozással és meghatottsággal. A szereplők pedig? Úgy tűnt, hogy a falu apraja-nagyja, aki csak él és mozog, benne van az előadásban, amit valami elképesztő lendülettel és profiknak is becsületére váló gördülékenységgel mutattak be. A felnőtt és fiatal szereplők felidézték a pesti forradalom eseményeit, szavaltak, énekeltek a hazáról és a hazaszeretetről, minden modernkedő színházi manírt nélkülözve, becsületesen, őszintén, természetesen. Könnyek – igen, megint csak könnyek! – és persze szűnni nem akaró vastaps a közönség soraiban. Az ismét egymásra találás, a nemzeti összetartozás és a büszkeség katarzisa a nézőtéren és a színpadon. Egyetlen árva fotográfiám sincs az eseményről. Helyette álljon itt egy olyan mondat, ami akkor szíven ütött, de amelynek háttere bizony hosszú évek alatt bontakozott csak ki igazi teljességében előttem:
„Most aztán megmutatták a szőgyéniek!”
 |
| Az ikonikus kép a Szőgyénből kitelepítettek első szőgyéni találkozójáról. |
Csak bot és vászon?
Ezt napra pontosan tudom, mikor történt. 2014. március 29-én lengyelországi, szovátai és tatai fiatalokkal együtt Budapestre kirándultunk egy úgynevezett ifjúsági demokrácia projekt keretében. A projekt témájához illeszkedően a Parlament és a Terror Háza felkeresése volt a programunkban, utána pedig egy kis szabad budapesti lófrálás. Arra eredetileg nem számíthattunk, mégis megesett, hogy a demokrácia gyakorlásának egyik igen látványos módjával fogunk – majdhogynem – szembetalálkozni a pesti utcákon. Majdhogynem, mondom, mert csak az előzményeknek voltunk szemtanúi: a főváros éppen egy békemenetre készült. A rendőrség szakszerűen lezárta az érintett belvárosi utcákat, talán kordonozott is a felvonulási útvonalon. A város hangulata egy csapásra megváltozott. Az eseményre való készülődés izgalma volt a levegőben, ami egy kicsit ránk is ránk ragadt. Ahogy az ilyen rendezvényeken lenni szokott, felbukkantak a nemzeti jelképeinket minden elképzelhető formában, méretben és anyagban kínáló utcai árusok. Komoly tapasztalat, hogy az ilyen testvérvárosi programok vége felé, amikor csökken a résztvevők türelme és nő bennük – különösebben az ifjabbakban – egyfajta kitörési vágy, időt és lehetőséget kell adni arra, hogy a zsebpénzüket elverhessék, azaz „shoppingolhassanak”. Ez volt a helyzet ekkor is. Talán egyik pláza volt kinézve arra a célra, hogy az addig őrizgetett forintjaikat valami egyáltalán nem fontos, de annál vonzóbb dologra elkölthessék a fiataljaink. És ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam. Az egyik szovátai leány egy pillanatra eltűnt, és amikor visszatért – egy frissen vásárolt székely zászló volt a kezében. Az eredetileg talán más célra szánt zsebpénze java részét felemésztő kék-arany zászlócskát fülig érő szájjal lobogtatta a kiürített pesti utcákon.
Mindig ez a kép jut eszembe, ha a székelyföldi önkormányzatoknak a hatalommal való megalázó huzakodásairól hallok székely zászló ügyben.
 |
| Ezen a képen éppen Szovátán. Fehér pulóverben. |
Lehet-e határ?
Az anya, az apa és a kislány akkor még csak jó ismerőseim voltak. A nagyszülőkkel együtt, a hivatalos delegáció java részét alkotva érkeztek a városunkba, Tata és Magyarkanizsa testvérvárosi kapcsolatának megkötése alkalmából. A delegáció vezetője éppen maga az anya volt, Nyilas Leonov Anita. A városháza díszterme volt az ünnepség helyszíne, a vendégek előtte az egyik földszinti teremben helyezkedtek el. Az ide vezető több órás autóút után itt készülődtek, öltöztek át az ünnepségre, mert, ahogy mondták, meg akarták adni a módját – a kettős alkalomnak. Ahogyan terveztük, szépen, bensőségesen lezajlott az ünnepségnek a két várost illető, kapcsolatkötési, első része: versek, polgármesteri köszöntők, és a többi, ahogyan ilyenkor kell és szokás. Utána pedig a személyes rész következett: a delegáció tagjai közül hatan magyar állampolgársági esküt is tettek – közöttük az anya, az apa és a kislány. Kevés gyakorlati jelentőséggel bíró, jelképes dolognak ítélik ezt sokan. Pedig el nem felejthető, emelkedett gesztus volt, amikor, az állampolgári eskü letételére készülve, a család tagjai a kezüket egymáséba kulcsolták. Életre szóló, nagy elhatározások alkalmával, ünnepi pillanatokban tesz így az ember. Anita, István és Sára számára az, hogy magyar állampolgárokká váltak, igazi katarzis volt. Pedig ők, ott a Délvidéken éppen úgy magyarnak születtek, mint mi, akik a mai Magyarországon való születésünkkel eleve magyar állampolgárokká is válunk.
Lehet-e, szabad-e lennie határnak magyar és magyar között?
Piros, fehér, zöld – meddig ér a magyar föld?
 |
| Egymáséba kulcsolt kezekkel |
