Egy hete hallottam a hírt, de nem mertem, nem akartam elhinni. Naponta többször rákattintottam a Facebook oldalára, a közös ismerőseink oldalára – semmi. Olyan valószínűtlennek tűnt. Edouard meghalt? Ez a két szó valahogy nem illett – és még most sem illik – egymáshoz.
Mások, igen, mások meghalhatnak – na de Edou??
Edouard Misiewicz-et 1996 májusában ismertem meg. Ő volt a
Testvérvárosok Parkja francia részének megtervezője, és egy fiatal
beosztottjával együtt ők irányították itt, a helyszínen e parkrészlet
kialakítását. Úgy emlékszem, hogy holmi rózsatövek közül bukkant fel, amikor
először találkoztunk. Gondolom, azért mentem ki a helyszínre, hogy az
ellátásukat beszéljem meg velük. Például azt a vacsorájukat, amin magam is
részt vettem. Elkövettem azt a hibát, hogy nem rendeltem meg előre a menüsort.
Edouard szemrebbenés nélkül, a legnagyobb természetességgel választotta ki az
egyik legdrágább ételt az étlapon. A megdöbbenésbe belesápadva kérdezgettem –
szerencsére csak magamtól: ki ez az ember? Mégis, hogy gondolja ezt??
No, nem kellett sokat várni arra, hogy ez kiderüljön!
Bő egy hétig tartott első tatai tartózkodása, művezetése a
Testvérvárosok Parkjában – de amikor elbúcsúzott tőlünk, már valamennyien a
barátai voltunk… Egyszerűen nem lehetett ellenállni jó kedélyének,
természetességének, és annak, hogy minden jel szerint valósággal belebolondult
a városunkba…
Innentől ő lett sokunk számára francia testvérvárosunk
arca – ő, a szín lengyel „városi főkertész”. Ezt a hangzatos magyar fordítást
találtuk ki hivatalos titulusára, ami franciául valójában így hangzik: „responsable des
espaces verts”, azaz, egyszerűen, a zöld felületek felelőse.
Ha csak lehetett, bekéredzkedett minden, Tatára hivatalos dammarie-lès-lys-i delegációba. És mi tárt karokkal vártuk „kedves francia barátunkat”. Ha csak lehetett, felbukkant minden franciaországi látogatásunk során, hogy tárt karokkal várjon bennünket.
Odakinn (és most keresem a szavakat, hogy ne sértsek meg
senkit) elsősorban ő volt az, akire igazán számíthattunk: „kérdezzük meg
Edou-t, hátha tud valamit tenni”, „Edou majd elintézi”. És valóban: Edou jött,
türelmesen meghallgatta a töredékes franciasággal előadott kérdéseinket,
panaszainkat – és intézkedett. Láthatólag: nagy szeretettel…
Ha idejött, nem győztük dédelgetni. Nagyon ragaszkodott
Tatához. Számos alkalommal előfordult, hogy amíg a francia testvérvárosi delegáció tagjai a
világváros, Budapest fényeiben sütkéreztek, Edou barátunk itthon maradt, mert ő
Tata tavai partján, a mi parkjainkban szeretett inkább időzni. Kipróbált itt
mindent, amit csak lehetett, golfozott a golfpályán és jót fürdött a
„Krisztali” (Kristály) strandon. Még mindig élénken emlékszem arra az esetre,
amikor a német és holland delegáció, élükön természetesen az aktuális
polgármesterekkel, vigyázzállásban várta az „Otel Krisztali” (Kristály Hotel)
portáján, hogy Edouard barátunk (egy szál sortban, nyakában a vizes
törülközővel) visszaérkezzen kedvenc strandjáról, és a társaság végre vele is
kiegészülve elindulhasson a következő hivatalos programjára…
De azt sem felejtettem el, hogy egy környezetvédelemről
szóló testvérvárosi eszmecserére milyen titokzatoskodva készült: kiderült, hogy
azért, mert az egész, több oldalas hozzászólását magyarul olvasta fel, igen, ő maga…
Nem volt szívünk megmondani neki, hogy alig értettünk belőle valamit, hiszen
erős francia akcentussal adta elő a magyar szöveget…
Ha a helyzet úgy hozta, metszőollóval a kezében járkált a város utcáin, és itt-ott levágta a felesleges gallyakat. Szakértőhöz illő képpel megszemlélte az épülő testvérvárosi körforgalmú csomópontot (Dammarie-ban számtalan ilyen található, nálunk ez volt az első), majd végül nagy nehezen kiküzdötte otthon, Dammarie-ban, hogy a tízéves Tata-Dammarie testvérvárosi évfordulóra francia gyártású emléktábla kerüljön a körforgalomhoz legközelebb eső Bajcsy-Zsilinszky utcai virágágyásba…
Kedvelte a két „Tomást” – a polgármester Hetényit és a főkertész Gerleit. Tatai kollégájával gyakran beszélgettek szakmai kérdésekről.
Ő is járt nálunk, otthon – emlékszem, hogy mennyire
frusztrálta az egyik szobanövényünk, amit még nem ismert, vacsora után egész
este azt fixírozta, végül haza is vitt belőle egy tövet, hogy kiderítse, mi is
az, neki persze, velem ellentétben, ki is virágzott a növény – és én is többször jártam, sőt vendégeskedtem nála. Gyűjtötte a 20. század
eleji orosz-szovjet bélyegeket, az autómodelleket, és Patricia Petibon
felvételei szóltak a lakásában – mert hát nagyon szerette az operát is…
Ha csak lehetett, a Tóvárosi Fogadóban szállásoltuk el őt a
Nagy-tó partján. Imádta azt a helyet…
Azután, egyszer csak nyugdíjba ment, elköltözött Dammarie-ból. 2014-ben találkoztunk utoljára, amikor csak a mi kedvünkért jött el Barbizonba, hogy a hivatalos programok között beszélgessünk egy kicsit, és én átadhassam neki azt az emléktollat, amit az Európa Díj 2013-as elnyerése alkalmából készíttettünk. Mert, ha Dammarie-ból valaki igazán megérdemelte azt, hogy ezzel megajándékozzuk, akkor az bizony ő volt…
Kedvenc tatai szálláshelyét, a fogadó épületét most építik
át. A körforgalomnál lévő emléktáblát benőtték a növények. A két "Tomás", és a többi
tatai jó ismerősök közül sokan már más utakon járnak, nem is tudom, hogy valaha
a szemük elé kerül-e ez az írás.
És Edouard Misiewicz, akit csak a koronavírus járvány
akadályozhatott meg abban, hogy az idén nyáron újra ellátogasson Tatára, és akinek
Facebook oldalán a halála napján is a kivilágított tatai vár ragyogott – nincs
többé, ezen a Földön.
Je t’embrasse très fort – akárhol is vagy, Edouard...
