PIROS, FEHÉR, ZÖLD

Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld! Talán ez az első hazafias rigmus, amit minden magyar, akarva akaratlan, megtanul, talán iskolás kora kezdetén, talán korábban is. A kisgyerek, miközben ezt a népi kétsorost dünnyögi magában, és a mások által előrajzolt zászlót, esetleg a kokárdát színezgeti, valószínűleg csupán az élénk színeknek és a jól csattanó rímnek örül. Hiszen nem tudja még, hogy a nemzeti színek és az a hazának nevezett, bizonytalan határvonalú földdarab, meg minden, ami ezekhez kapcsolódik, miféle összetett, heves és gyakran felzaklató érzelmeket képesek kelteni az emberben – amikor felcseperedvén már képes valamit megérteni a világ dolgaiból. És különösen, ha sok évtized sokféle tapasztalatának súlya nyomja a vállát, ahogy mondani szokás.

Könnyek és eufória.

Mindkettővel bőven találkoztam az elmúlt évtizedek alatt. Erről mesélek most.

Hol a haza?

Régóta tartozom azzal, hogy valahogy megörökítsem – és mikor is tenném, ha nem most, Petőfi Sándor jubileumi évében, és élete nagy napjának évfordulójához közeledve – azt a semmibe tűnt, de általam azóta őrzött pillanatot, aminek valamikor az 1990-es évek első felében voltam tanúja Agostyánban. Egy gerlingeni csoportot kísértünk el a faluba, egy szép, nyárias délutánon. Kellemes program lesz, beülnek a kultúrházba és meghallgatják az agostyáni dalkör műsorát, utána kötetlen beszélgetés, és mehetünk is tovább – ez volt a terv. És így is történt. A vendégek elhelyezkedtek a nézőtéren, a dalkör felállt a színpadra és szépen elénekelte sváb dalokból álló műsorát. Siker, taps. De, persze, kikerülhetetlen volt a ráadás.

„Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.”

Agostyán, kultúrház, Baderék éppen takarásban.

Ezt már a közönség is énekelte, Josef Bader és felesége is, ott, az első sorban, ha jól gondolom, a fenti képen éppen takarásban. És – sose felejtem el – a két idős embernek hullott a könnye. A Magyarországról egykor kitelepített svábok, akkor már megbecsült gerlingeni polgárok, Józsi bácsi és Tercsi néni, az agostyáni kopottas kultúrházban a Bognár Ignác által megzenésített Petőfi verssel siratták őslakukat, a piros-fehér-zöld magyar földet, amit életüket kettétörő fájdalommal kényszerültek odahagyni, sok-sok évtizeddel azelőtt. – Hol a haza?

 

Tercsi néni és Józsi bácsi egy más alkalommal, a városházán. (Vékony Ferenc és Frau Sellner között helyet foglalva.)

Amit a cigány húz

B. úr komoly, megbecsült személyiség a csehországi Bystřicében, ami afféle „unokatestvér” települése Tatának, és amellyel egy visegrádi négyes együttműködés is összeköt bennünket. B. úrnak péküzeme és több, jól menő árudája van a városkában, és nem mellékesen személyes barátság köti a polgármesterhez. Így esett meg, hogy jó néhány évvel ezelőtt egy zimankós ősszel eljutott Tatára, mint a bystřicei delegáció tagja. Akár otthon is érezhette volna magát, hiszen neve, amit most csak kezdőbetűjével jelzek – egyértelműen magyar. Korábban annyit tudtunk meg róla, hogy felvidéki felmenői a történelem és a gazdasági kényszerűség hatására kerültek Csehországba. Emléküket jószerivel már csak ez a vezetéknév őrzi, és az idő rostáján fennakadt egy-két magyar szó. No de vissza a szép szálloda éttermébe, az üdvözlővacsorához, amelyen rangos gerlingeni vendégek is részt vettek. Talán inkább az utóbbiak kedvéért, a vacsorához zeneszolgáltatás is rendeltetett: „echte ungarische Zigeunermusik”. A barátságos gerlingeniek mosolyogva próbálták dúdolni a jól-rosszul előadott dallamokat, amiket a cigány húz.

Az amúgy zárkózott bystřicei vállalkozónak pedig egyszer csak eleredtek a könnyei.

Váratlan, kegyetlenül szívbe markoló pillanat volt. Hogy mennyi fájdalom, keserűség, honvágy és beletörődés csalta elő azokat a könnyeket – nem tudhatjuk. És bár láthatóan igazi dráma volt az, ami a szemünk előtt zajlódott, csupán addig tartott, amíg a könnyek lecsordultak a meglett vállalkozó arcán. A cigány újra a húrokra illesztette a vonót és valami népszerű slágerbe kezdett. A könnyeket diszkréten letörölték. A fájdalom visszavonult. 

B. úr bystřicei üzemében, tatai kóstolókkal

Megmutatták

Egy réges-régi március 15-én, valamikor az 1990-es évek közepe táján, zsúfolásig megtelt a tatai művelődési ház színházterme. Nem „kivezényelt” közönség volt, nem kényszerűen „hivatalból” megjelentek, vagy zajongó iskolás csoportok. Mindenkit az őszinte érdeklődés hozott ide, az emberek többsége kifejezetten azért jött, hogy megtekintse egykori földijei, a szőgyéniek ünnepi műsorát. Valószínűleg nemcsak tataiak voltak jelen, hanem a környező településekről is érkeztek – erős várakozással és meghatottsággal. A szereplők pedig? Úgy tűnt, hogy a falu apraja-nagyja, aki csak él és mozog, benne van az előadásban, amit valami elképesztő lendülettel és profiknak is becsületére váló gördülékenységgel mutattak be. A felnőtt és fiatal szereplők felidézték a pesti forradalom eseményeit, szavaltak, énekeltek a hazáról és a hazaszeretetről, minden modernkedő színházi manírt nélkülözve, becsületesen, őszintén, természetesen. Könnyek – igen, megint csak könnyek! – és persze szűnni nem akaró vastaps a közönség soraiban. Az ismét egymásra találás, a nemzeti összetartozás és a büszkeség katarzisa a nézőtéren és a színpadon. Egyetlen árva fotográfiám sincs az eseményről. Helyette álljon itt egy olyan mondat, ami akkor szíven ütött, de amelynek háttere bizony hosszú évek alatt bontakozott csak ki igazi teljességében előttem:

„Most aztán megmutatták a szőgyéniek!”

Az ikonikus kép a Szőgyénből kitelepítettek első szőgyéni találkozójáról.

Csak bot és vászon?

 

Ezt napra pontosan tudom, mikor történt. 2014. március 29-én lengyelországi, szovátai és tatai fiatalokkal együtt Budapestre kirándultunk egy úgynevezett ifjúsági demokrácia projekt keretében. A projekt témájához illeszkedően a Parlament és a Terror Háza felkeresése volt a programunkban, utána pedig egy kis szabad budapesti lófrálás. Arra eredetileg nem számíthattunk, mégis megesett, hogy a demokrácia gyakorlásának egyik igen látványos módjával fogunk – majdhogynem – szembetalálkozni a pesti utcákon. Majdhogynem, mondom, mert csak az előzményeknek voltunk szemtanúi: a főváros éppen egy békemenetre készült. A rendőrség szakszerűen lezárta az érintett belvárosi utcákat, talán kordonozott is a felvonulási útvonalon. A város hangulata egy csapásra megváltozott. Az eseményre való készülődés izgalma volt a levegőben, ami egy kicsit ránk is ránk ragadt. Ahogy az ilyen rendezvényeken lenni szokott, felbukkantak a nemzeti jelképeinket minden elképzelhető formában, méretben és anyagban kínáló utcai árusok. Komoly tapasztalat, hogy az ilyen testvérvárosi programok vége felé, amikor csökken a résztvevők türelme és nő bennük – különösebben az ifjabbakban – egyfajta kitörési vágy, időt és lehetőséget kell adni arra, hogy a zsebpénzüket elverhessék, azaz „shoppingolhassanak”. Ez volt a helyzet ekkor is. Talán egyik pláza volt kinézve arra a célra, hogy az addig őrizgetett forintjaikat valami egyáltalán nem fontos, de annál vonzóbb dologra elkölthessék a fiataljaink. És ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam. Az egyik szovátai leány egy pillanatra eltűnt, és amikor visszatért – egy frissen vásárolt székely zászló volt a kezében. Az eredetileg talán más célra szánt zsebpénze java részét felemésztő kék-arany zászlócskát fülig érő szájjal lobogtatta a kiürített pesti utcákon.

Mindig ez a kép jut eszembe, ha a székelyföldi önkormányzatoknak a hatalommal való megalázó huzakodásairól hallok székely zászló ügyben. 

Ezen a képen éppen Szovátán. Fehér pulóverben.

 

Lehet-e határ?

 

Az anya, az apa és a kislány akkor még csak jó ismerőseim voltak. A nagyszülőkkel együtt, a hivatalos delegáció java részét alkotva érkeztek a városunkba, Tata és Magyarkanizsa testvérvárosi kapcsolatának megkötése alkalmából. A delegáció vezetője éppen maga az anya volt, Nyilas Leonov Anita. A városháza díszterme volt az ünnepség helyszíne, a vendégek előtte az egyik földszinti teremben helyezkedtek el. Az ide vezető több órás autóút után itt készülődtek, öltöztek át az ünnepségre, mert, ahogy mondták, meg akarták adni a módját – a kettős alkalomnak. Ahogyan terveztük, szépen, bensőségesen lezajlott az ünnepségnek a két várost illető, kapcsolatkötési, első része: versek, polgármesteri köszöntők, és a többi, ahogyan ilyenkor kell és szokás. Utána pedig a személyes rész következett: a delegáció tagjai közül hatan magyar állampolgársági esküt is tettek – közöttük az anya, az apa és a kislány. Kevés gyakorlati jelentőséggel bíró, jelképes dolognak ítélik ezt sokan. Pedig el nem felejthető, emelkedett gesztus volt, amikor, az állampolgári eskü letételére készülve, a család tagjai a kezüket egymáséba kulcsolták. Életre szóló, nagy elhatározások alkalmával, ünnepi pillanatokban tesz így az ember. Anita, István és Sára számára az, hogy magyar állampolgárokká váltak, igazi katarzis volt. Pedig ők, ott a Délvidéken éppen úgy magyarnak születtek, mint mi, akik a mai Magyarországon való születésünkkel eleve magyar állampolgárokká is válunk.

Lehet-e, szabad-e lennie határnak magyar és magyar között?

Piros, fehér, zöld – meddig ér a magyar föld?

Egymáséba kulcsolt kezekkel

Krisztus a keresztfán

A Felvidékről kitelepítettek emléknapja alkalmából 2016 óta a Mindszenty téri Szőgyéni emlékkeresztnél tartunk rendezvényt.

A kereszten függő korpusz eredetijét a Méri család menekítette át Szőgyénből a határon, az úgynevezett csehszlovák magyar lakosságcsere idején, majd 2015-ben felajánlották Tata városának: kapjon végre méltó helyet és megbecsülést ez a hányattatott sorsú bronz figura. Szőgyéni fafaragó, Smídt Róbert készítette a keresztet hozzá, és ugyancsak szőgyéni alkotó, Baracska Árpád mintázta meg az eredeti után azt az időjárás viszontagságait álló másolatot, amely végül a keresztre került.

2015. június 4-e, a Nemzeti Összetartozás Napja óta a szőgyéni Krisztus ismét kereszten függ, Tatán, azon az Újhegyen, ahol a Szőgyénből elűzött családok közül sokan új otthonra leltek.

Ezek a tények, így szól a közismert történet. 

 

 

Április 12-én virágokkal borítjuk be a kereszt talapzatát és fejet hajtunk előtte. Ám most, ha jelképesen is, ne a földre szegezzük, hanem emeljük magasra a tekintetünket. Az ég felé.

Szegény szőgyéni Krisztus 1947-ben újra golgotát kényszerült járni.

Fiai és lányai, miután túlélték elszakításukat attól az országtól, amelyhez őseik ezer éve tartoztak, majd talán maguk sem hitték, de ismét visszakerültek hazájuk fennhatósága alá, és nagy nehezen átvészeltek egy addig soha nem látott világégést – végezetül földönfutókká váltak. Megalázták, kisemmizték és szülőföldjükről elűzték őket. 

 

 

De az a kis szobrocska, vagyis hát a Krisztus, bizony, velük tartott a száműzetésbe.

Olyan idők jöttek, hogy nem mutatkozhatott: talán elrejtőzött egy padlás sötét zugában – de kitartott az övéi mellett.

És hat évvel ezelőtt, az egykori menekülők, azaz már inkább az ő gyerekeik, unokáik végre elérkezettnek látták az időt arra, hogy az elbújtatott, de megőrzött Megváltót ismét tanúságtételre kérjék.

A szőgyéni Krisztus pedig, a hívek akaratából, immár itt függ Tatán, a kereszten.

Ha ránézünk, megjelenik előttünk a kifosztottak, meggyötörtek és elűzöttek mérhetetlen szenvedése – amelyet ő is magára vállalt. Felidéződik az az óriási erőfeszítés, amellyel sikerült megvetniük a lábukat a számukra rendelt új földön – és amelyben, titokzatos módon, ő is segítette őket.

De eszünkbe juthat ennek a tatai keresztnek a szőgyéni ikerpárja is, amely annak a jelképe, hogy majd hetven év eltelte után, az egykor a kitelepítettekkel tartó Krisztus végre szabadon vissza is térhetett eredeti hazájába, hátra maradott népéhez.

Hogy közösséget vállaljon velük a kisebbségi létben.

Reményeink szerint: hogy segítse őket a megmaradásban.

Mert hinnünk kell: bárhol, bármikor és bármilyen okból idézzük is fel a golgotát járó Krisztus történetét – csak egy lehet a vége.

A feltámadás.

 

 

Notre Edouard

Egy hete hallottam a hírt, de nem mertem, nem akartam elhinni. Naponta többször rákattintottam a Facebook oldalára, a közös ismerőseink oldalára – semmi. Olyan valószínűtlennek tűnt. Edouard meghalt? Ez a két szó valahogy nem illett – és még most sem illik – egymáshoz. 

Mások, igen, mások meghalhatnak – na de Edou?? 

 

Edouard Misiewicz-et 1996 májusában ismertem meg. Ő volt a Testvérvárosok Parkja francia részének megtervezője, és egy fiatal beosztottjával együtt ők irányították itt, a helyszínen e parkrészlet kialakítását. Úgy emlékszem, hogy holmi rózsatövek közül bukkant fel, amikor először találkoztunk. Gondolom, azért mentem ki a helyszínre, hogy az ellátásukat beszéljem meg velük. Például azt a vacsorájukat, amin magam is részt vettem. Elkövettem azt a hibát, hogy nem rendeltem meg előre a menüsort. Edouard szemrebbenés nélkül, a legnagyobb természetességgel választotta ki az egyik legdrágább ételt az étlapon. A megdöbbenésbe belesápadva kérdezgettem – szerencsére csak magamtól: ki ez az ember? Mégis, hogy gondolja ezt??

No, nem kellett sokat várni arra, hogy ez kiderüljön!

Bő egy hétig tartott első tatai tartózkodása, művezetése a Testvérvárosok Parkjában – de amikor elbúcsúzott tőlünk, már valamennyien a barátai voltunk… Egyszerűen nem lehetett ellenállni jó kedélyének, természetességének, és annak, hogy minden jel szerint valósággal belebolondult a városunkba…

Innentől ő lett sokunk számára francia testvérvárosunk arca – ő, a szín lengyel „városi főkertész”. Ezt a hangzatos magyar fordítást találtuk ki hivatalos titulusára, ami franciául valójában így hangzik: „responsable des espaces verts”, azaz, egyszerűen, a zöld felületek felelőse. 

Ha csak lehetett, bekéredzkedett minden, Tatára hivatalos dammarie-lès-lys-i delegációba. És mi tárt karokkal vártuk „kedves francia barátunkat”. Ha csak lehetett, felbukkant minden franciaországi látogatásunk során, hogy tárt karokkal várjon bennünket. 

Odakinn (és most keresem a szavakat, hogy ne sértsek meg senkit) elsősorban ő volt az, akire igazán számíthattunk: „kérdezzük meg Edou-t, hátha tud valamit tenni”, „Edou majd elintézi”. És valóban: Edou jött, türelmesen meghallgatta a töredékes franciasággal előadott kérdéseinket, panaszainkat – és intézkedett. Láthatólag: nagy szeretettel…

Ha idejött, nem győztük dédelgetni. Nagyon ragaszkodott Tatához. Számos alkalommal előfordult, hogy amíg a francia testvérvárosi delegáció tagjai a világváros, Budapest fényeiben sütkéreztek, Edou barátunk itthon maradt, mert ő Tata tavai partján, a mi parkjainkban szeretett inkább időzni. Kipróbált itt mindent, amit csak lehetett, golfozott a golfpályán és jót fürdött a „Krisztali” (Kristály) strandon. Még mindig élénken emlékszem arra az esetre, amikor a német és holland delegáció, élükön természetesen az aktuális polgármesterekkel, vigyázzállásban várta az „Otel Krisztali” (Kristály Hotel) portáján, hogy Edouard barátunk (egy szál sortban, nyakában a vizes törülközővel) visszaérkezzen kedvenc strandjáról, és a társaság végre vele is kiegészülve elindulhasson a következő hivatalos programjára…

De azt sem felejtettem el, hogy egy környezetvédelemről szóló testvérvárosi eszmecserére milyen titokzatoskodva készült: kiderült, hogy azért, mert az egész, több oldalas hozzászólását magyarul olvasta fel, igen, ő maga… Nem volt szívünk megmondani neki, hogy alig értettünk belőle valamit, hiszen erős francia akcentussal adta elő a magyar szöveget…

Ha a helyzet úgy hozta, metszőollóval a kezében járkált a város utcáin, és itt-ott levágta a felesleges gallyakat. Szakértőhöz illő képpel megszemlélte az épülő testvérvárosi körforgalmú csomópontot (Dammarie-ban számtalan ilyen található, nálunk ez volt az első), majd végül nagy nehezen kiküzdötte otthon, Dammarie-ban, hogy a tízéves Tata-Dammarie testvérvárosi évfordulóra francia gyártású emléktábla kerüljön a körforgalomhoz legközelebb eső Bajcsy-Zsilinszky utcai virágágyásba… 

 

Kedvelte a két „Tomást” – a polgármester Hetényit és a főkertész Gerleit. Tatai kollégájával gyakran beszélgettek szakmai kérdésekről. 

Ő is járt nálunk, otthon – emlékszem, hogy mennyire frusztrálta az egyik szobanövényünk, amit még nem ismert, vacsora után egész este azt fixírozta, végül haza is vitt belőle egy tövet, hogy kiderítse, mi is az, neki persze, velem ellentétben, ki is virágzott a növény – és én is többször jártam, sőt vendégeskedtem nála. Gyűjtötte a 20. század eleji orosz-szovjet bélyegeket, az autómodelleket, és Patricia Petibon felvételei szóltak a lakásában – mert hát nagyon szerette az operát is…

Ha csak lehetett, a Tóvárosi Fogadóban szállásoltuk el őt a Nagy-tó partján. Imádta azt a helyet…

Azután, egyszer csak nyugdíjba ment, elköltözött Dammarie-ból. 2014-ben találkoztunk utoljára, amikor csak a mi kedvünkért jött el Barbizonba, hogy a hivatalos programok között beszélgessünk egy kicsit, és én átadhassam neki azt az emléktollat, amit az Európa Díj 2013-as elnyerése alkalmából készíttettünk. Mert, ha Dammarie-ból valaki igazán megérdemelte azt, hogy ezzel megajándékozzuk, akkor az bizony ő volt… 

Kedvenc tatai szálláshelyét, a fogadó épületét most építik át. A körforgalomnál lévő emléktáblát benőtték a növények. A két "Tomás", és a többi tatai jó ismerősök közül sokan már más utakon járnak, nem is tudom, hogy valaha a szemük elé kerül-e ez az írás.

És Edouard Misiewicz, akit csak a koronavírus járvány akadályozhatott meg abban, hogy az idén nyáron újra ellátogasson Tatára, és akinek Facebook oldalán a halála napján is a kivilágított tatai vár ragyogott – nincs többé, ezen a Földön.

Je t’embrasse très fort – akárhol is vagy, Edouard...