Notre Edouard

Egy hete hallottam a hírt, de nem mertem, nem akartam elhinni. Naponta többször rákattintottam a Facebook oldalára, a közös ismerőseink oldalára – semmi. Olyan valószínűtlennek tűnt. Edouard meghalt? Ez a két szó valahogy nem illett – és még most sem illik – egymáshoz. 

Mások, igen, mások meghalhatnak – na de Edou?? 

 

Edouard Misiewicz-et 1996 májusában ismertem meg. Ő volt a Testvérvárosok Parkja francia részének megtervezője, és egy fiatal beosztottjával együtt ők irányították itt, a helyszínen e parkrészlet kialakítását. Úgy emlékszem, hogy holmi rózsatövek közül bukkant fel, amikor először találkoztunk. Gondolom, azért mentem ki a helyszínre, hogy az ellátásukat beszéljem meg velük. Például azt a vacsorájukat, amin magam is részt vettem. Elkövettem azt a hibát, hogy nem rendeltem meg előre a menüsort. Edouard szemrebbenés nélkül, a legnagyobb természetességgel választotta ki az egyik legdrágább ételt az étlapon. A megdöbbenésbe belesápadva kérdezgettem – szerencsére csak magamtól: ki ez az ember? Mégis, hogy gondolja ezt??

No, nem kellett sokat várni arra, hogy ez kiderüljön!

Bő egy hétig tartott első tatai tartózkodása, művezetése a Testvérvárosok Parkjában – de amikor elbúcsúzott tőlünk, már valamennyien a barátai voltunk… Egyszerűen nem lehetett ellenállni jó kedélyének, természetességének, és annak, hogy minden jel szerint valósággal belebolondult a városunkba…

Innentől ő lett sokunk számára francia testvérvárosunk arca – ő, a szín lengyel „városi főkertész”. Ezt a hangzatos magyar fordítást találtuk ki hivatalos titulusára, ami franciául valójában így hangzik: „responsable des espaces verts”, azaz, egyszerűen, a zöld felületek felelőse. 

Ha csak lehetett, bekéredzkedett minden, Tatára hivatalos dammarie-lès-lys-i delegációba. És mi tárt karokkal vártuk „kedves francia barátunkat”. Ha csak lehetett, felbukkant minden franciaországi látogatásunk során, hogy tárt karokkal várjon bennünket. 

Odakinn (és most keresem a szavakat, hogy ne sértsek meg senkit) elsősorban ő volt az, akire igazán számíthattunk: „kérdezzük meg Edou-t, hátha tud valamit tenni”, „Edou majd elintézi”. És valóban: Edou jött, türelmesen meghallgatta a töredékes franciasággal előadott kérdéseinket, panaszainkat – és intézkedett. Láthatólag: nagy szeretettel…

Ha idejött, nem győztük dédelgetni. Nagyon ragaszkodott Tatához. Számos alkalommal előfordult, hogy amíg a francia testvérvárosi delegáció tagjai a világváros, Budapest fényeiben sütkéreztek, Edou barátunk itthon maradt, mert ő Tata tavai partján, a mi parkjainkban szeretett inkább időzni. Kipróbált itt mindent, amit csak lehetett, golfozott a golfpályán és jót fürdött a „Krisztali” (Kristály) strandon. Még mindig élénken emlékszem arra az esetre, amikor a német és holland delegáció, élükön természetesen az aktuális polgármesterekkel, vigyázzállásban várta az „Otel Krisztali” (Kristály Hotel) portáján, hogy Edouard barátunk (egy szál sortban, nyakában a vizes törülközővel) visszaérkezzen kedvenc strandjáról, és a társaság végre vele is kiegészülve elindulhasson a következő hivatalos programjára…

De azt sem felejtettem el, hogy egy környezetvédelemről szóló testvérvárosi eszmecserére milyen titokzatoskodva készült: kiderült, hogy azért, mert az egész, több oldalas hozzászólását magyarul olvasta fel, igen, ő maga… Nem volt szívünk megmondani neki, hogy alig értettünk belőle valamit, hiszen erős francia akcentussal adta elő a magyar szöveget…

Ha a helyzet úgy hozta, metszőollóval a kezében járkált a város utcáin, és itt-ott levágta a felesleges gallyakat. Szakértőhöz illő képpel megszemlélte az épülő testvérvárosi körforgalmú csomópontot (Dammarie-ban számtalan ilyen található, nálunk ez volt az első), majd végül nagy nehezen kiküzdötte otthon, Dammarie-ban, hogy a tízéves Tata-Dammarie testvérvárosi évfordulóra francia gyártású emléktábla kerüljön a körforgalomhoz legközelebb eső Bajcsy-Zsilinszky utcai virágágyásba… 

 

Kedvelte a két „Tomást” – a polgármester Hetényit és a főkertész Gerleit. Tatai kollégájával gyakran beszélgettek szakmai kérdésekről. 

Ő is járt nálunk, otthon – emlékszem, hogy mennyire frusztrálta az egyik szobanövényünk, amit még nem ismert, vacsora után egész este azt fixírozta, végül haza is vitt belőle egy tövet, hogy kiderítse, mi is az, neki persze, velem ellentétben, ki is virágzott a növény – és én is többször jártam, sőt vendégeskedtem nála. Gyűjtötte a 20. század eleji orosz-szovjet bélyegeket, az autómodelleket, és Patricia Petibon felvételei szóltak a lakásában – mert hát nagyon szerette az operát is…

Ha csak lehetett, a Tóvárosi Fogadóban szállásoltuk el őt a Nagy-tó partján. Imádta azt a helyet…

Azután, egyszer csak nyugdíjba ment, elköltözött Dammarie-ból. 2014-ben találkoztunk utoljára, amikor csak a mi kedvünkért jött el Barbizonba, hogy a hivatalos programok között beszélgessünk egy kicsit, és én átadhassam neki azt az emléktollat, amit az Európa Díj 2013-as elnyerése alkalmából készíttettünk. Mert, ha Dammarie-ból valaki igazán megérdemelte azt, hogy ezzel megajándékozzuk, akkor az bizony ő volt… 

Kedvenc tatai szálláshelyét, a fogadó épületét most építik át. A körforgalomnál lévő emléktáblát benőtték a növények. A két "Tomás", és a többi tatai jó ismerősök közül sokan már más utakon járnak, nem is tudom, hogy valaha a szemük elé kerül-e ez az írás.

És Edouard Misiewicz, akit csak a koronavírus járvány akadályozhatott meg abban, hogy az idén nyáron újra ellátogasson Tatára, és akinek Facebook oldalán a halála napján is a kivilágított tatai vár ragyogott – nincs többé, ezen a Földön.

Je t’embrasse très fort – akárhol is vagy, Edouard... 

 

 

 

Bevezető

1993. február 1-jén kezdtem dolgozni a tatai polgármesteri hivatalban. Akkor még úgy reméltem, hogy egy pár hónapos kitérő után – 1992 szeptemberétől 1993 januárjáig angoltanár voltam a Kőkúti Általános Iskolában – visszatérhetek „eredeti szakmámhoz”, merthogy az építéshatósági csoporthoz vettek fel, okleveles építőmérnökként. Néhány hónap hatósági munka után azonban kiderült, hogy nem az volt velem a szándék, hogy építési engedélyek kiadásával szolgáljam a közt, hanem az, hogy közvetlenül az akkori polgármester, Kerti Katalin munkáját segítsem. Tartsam a kapcsolatot a sajtóval és a civil szervezetekkel. Vegyek részt különféle önkormányzati rendezvények szervezésében. És, angoltudásomat is kiaknázandó: folyjak bele a város testvérvárosi kapcsolataiba.

Nagy kalandom Tata testvérvárosi kapcsolataival egy az asztalomra ömlesztett levélkupaccal indult. Modern kori Hamupipőkeként nekiálltam származási helyük szerint szétszortírozni az előző polgármester, dr. Fehérváry Géza íróasztal fiókjából származó borítékokat, leveleket, különféle iratokat. A nagyobb halmok azt jelezhették: no, itt már lehet valami komolyabb kapcsolat! Végül két vaskosabb köteg alakult ki a kezeim alatt, az egyik a hollandiai Alkmaarhoz, a másik a németországi Gerlingenhez kapcsolódott. 

Azóta huszonhét év telt el. Mára polcnyivá dagadtak azok az első levélhalmok, és a számuk is megszaporodott: Tatának jelenleg kilenc hivatalos testvérvárosa és egy úgynevezett visegrádi partnertelepülése van. A rájuk vonatkozó papírok egy plafonig érő szekrényt töltenek be a szobámban, és akkor még nem is vettük számba azt a rengeteg fájlt, dokumentumot és fényképet, amelyet a hivatali szerver őriz. 

A sajtó hasábjain, különféle internetes honlapokon, a közösségi médiában és a mindenkori képviselő-testületnek szóló éves előterjesztésekben rendszeresen beszámolok arról, hogy mi is a hozadéka ezeknek a kapcsolatoknak a város, a tataiak számára.  Az ilyen beszámolók műfaji sajátosságai és a nekik szánt terjedelmi keretek viszont a legritkábban teszik lehetővé, hogy elmeséljem: miért is nagy kaland immár több, mint két és fél évtizede napi kapcsolatban állni tíz európai település mindenféle rendű és rangú, életkorú, mentalitású lakóival.

Ez a blog terveim szerint arra szolgál majd, hogy a kedves érdeklődővel, aki időről-időre, vagy akár csak alkalomszerűen megtisztel figyelmével, megosszam azokat az élményeimet, amelyekre visszatekintve még egy szürke hétköznapon is azt gondolhatom: mekkora szerencse ért annak idején, amikor belefogtam – ama levélkupac szétszortírozásába!

Mondja kérem...!

Hivatali pályafutásom második évében, 1994 őszén abban a páratlan szerencsében volt részem, hogy Hunyadi Imre kollégámmal együtt részt vehettem egy kéthetes tanulmányúton holland testvérvárosunkban, Alkmaarban. Az „internship” programot a holland önkormányzatok szövetsége finanszírozta, nyilvánvalóan a kevésbé fejlett államok köztisztviselői, közalkalmazottai szakmai fejlődését elősegítendő – előttünk, ha jól emlékszem két dél-amerikai hölgyet látott vendégül az alkmaari önkormányzat.

A korra jellemzően az éjszakai tatai indulást és Budapestre felvonatozást követően egy húsz órás távolsági autóbusz úttal érkeztünk meg Amszterdamba, majd ezután egy további, majd’ egy órás vonatozás következett – és már Alkmaarban is voltunk, estére. Egy vendéglős házának az emeletén kaptunk szállást. Padlásszobám aprócska ablakán kikukucskálva éppen a Nagy Szent Lőrinc templomra láttam. 

A feladatunk az volt, hogy napi legalább nyolc órában az alkmaari önkormányzat és polgármesteri hivatal működését tanulmányozzuk. Komolyan mondom, hogy nagyon érdekes és gondolatébresztő volt számomra mindaz, amit a holland kollégákkal történt beszélgetések során hallottam, és valósággal megrészegített az az élmény, hogy a csupán néhány éve és Magyarországon (!) megszerzett angol nyelvtudásommal ilyen jól elboldogulok külföldön. Egy dolog azonban mindkettőnket, Imrét is és engem is egyre inkább frusztrált: itt vagyunk 1500 kilométerre Tatától, telnek-múlnak a napok, és még szinte semmit nem láttunk holland testvérvárosunkból, hiszen a szálláshelyünk legfeljebb két percre volt naphosszat tartó tanulmányaink helyszínétől, az alkmaari polgármesteri hivatal ódon épületétől.

Néhány nap után, szerencsére, ez a probléma is megoldódott. Miután sikeresen abszolváltunk egy amúgy meglehetősen elfogulatlan, jó hangulatú beszélgetést Alkmaar polgármesterével, Jaap Pop úrral, találkoztunk a város szürke eminenciásával, a jegyzővel, Henk Blokhuis úrral is. Szigorú, karakteres arcú és – mint később kiderült – jellegzetesen fanyar humorú, idősebb embert ismertünk meg a személyében. Ő is udvariasan kikérdezett minket addigi tapasztalatainkról, én pedig (ne feledjük, akkor még fiatal voltam és bohó), egy óvatlan pillanatban elpanaszoltam neki, hogy eddig még csak kirakat nézegetésre se volt időnk. A szigorú jegyző erre felpattant, és azonnal kiadta a parancsot, hogy akkor most indulunk várost (és kirakatokat) nézni! 

És úgy is lőn: körbevezetett minket Alkmaar gyönyörű történelmi belvárosában, sokat magyarázott, és időnként jelentőségteljesen rámutatott a jobb kirakatokra – nyilván, az én kedvemért. Már azt hittük, hogy vége a sétának, amikor egy pillanatra megállván, kollégámra tekintett, és száraz hangon azt mondta, hogy jól van, akkor most úgy folytatjuk a városnézést, hogy Imrének is meglegyen a maga „kirakat nézegetése”. És azzal betértünk a város – piroslámpás utcájába. Tudvalevő ugyanis, hogy a lányok Hollandiában gyakran a kirakatban ücsörögve várnak a kuncsaftokra…

Miután túlestünk ezen a (szigorúan vizuális!) kalandon, befejezésül beültünk egy kávéházba. Vártuk a felszolgálót. Ma is előttem van a kép, ahogy a szigorú, fanyar ember rákönyököl az asztal kerek márványlapjára, jelentőségteljesen rám néz, és tökéletes magyarsággal megszólal: „Mondja, kérem, mit iszunk most?” 

Egymásra néztünk Imrével, és döbbenten pislogtunk vissza az alkmaari jegyzőre: te jó ég, mi történt? Ez az ember beszél magyarul?!

Nos: hát nem! Blokhuis úr egész egyszerűen kedvét lelte abban, hogy néhány érdekes magyar szófordulatot elsajátítson, persze, tökéletes magyar kiejtéssel, hiszen úgy az igazi! Emlékszem még egy kifejezésre, amivel elkápráztatott bennünket (azóta sem hallottam ilyet külfölditől): SZOT-üdülő.

Tata és Alkmaar 1985-ben kötött testvérvárosi kapcsolatot, Henk pedig (ő kérte, hogy a keresztnevén hívjuk) 1972-től töltötte be jegyzői tisztségét, tehát már a mi felbukkanásunk előtt is bőven volt alkalma gyakorolni magát a magyar nyelvben. Okos, érdeklődő, művelt férfiúnak ismertük meg, aki a rossz nyelvek szerint, ha kellett, nagyon értett hozzá, hogy hogyan lehet az embereket levenni a lábukról. – Mi tagadás, velünk is ez történt…

A kép bal oldalán ballonkabátban Henk Blokhuis. A farmerdzsekis fiatalember Hunyadi Imre.

 

A kép jobb oldalán, pohárral a kezében: Henk Blokhuis.